Tükörbe nézek

-        -  Hogy vagy?

-         - Köszönöm szépen, jól vagyok.

-         - Biztos?

-         - Biztos!

-         - Vannak már eredmények?

-         - Nincsenek.

-         - Mikor lesznek?

-         - Nem tudom.

-         - Mikor mehetsz haza?

-         - Nem tudom.

Átlagos kérdések, amikkel egy leukémiás nap, mint nap találkozik. Én is. A probléma akkor kezdődik, amikor beleunok ezekbe a kérdésekbe. Hogy miért? Mert én magam sem tudom rájuk a választ. És ez az, ami a leginkább dühít. Az egyik legfontosabb, hogy ennél a betegségnél pontosan semmit sem lehet előre tudni. Türelmesnek kell lenni.

Vannak napok, amikor egyszerűen semmi sem tetszik. Az se ha keresnek, az se ha  nem. Az se ha kérdeznek, az se ha nem. Az se ha itt van, az se ha nincs. Semmi. Ilyenkor kezdem azt érezni, hogy elfáradtam és ha tehetném átaludnám a napokat. Sokkal könnyebb lenne és hamarabb eltelne az ittlétem.

Ilyen nap ez a mai is. Aztán elmegyek, tükörbe nézek és arra gondolok, honnan indultam és most hol tartok…

Transzplantáció után sokáig nem mehettem nagyobb tömegbe. Az első alkalom, amire engedélyt kaptam egy augusztusi koncert volt, ami a város főterén volt tartva, ahol lakom. Teljesen le voltam fogyva, paróka volt rajtam, maszk az arcomon és kesztyűk a kezeimen. A barátaimmal mentem, akik nem szégyelltek, önbizalmat adtak nekem. Aztán elmentünk egy ismeretlen társaság mellett, akik elkezdtek rám mutogatni és hangosan kinevettek. Leírhatatlanul rossz érzés volt, majdnem a föld alá süllyedtem. Én szégyelltem magam helyettük, azért, amiért akkor épp úgy néztem ki. Olyan dolog miatt tették ezt, ami miatt én a mai napig büszke vagyok magamra, aminek az életemet köszönhetem. Az este további részében azt figyeltem ki hogy néz rám, kik súgnak össze a hátam mögött, aztán hazamentem és sírtam. Értettem én, hogy az emberek többsége nincs tisztában azzal, hogy én miért megyek így ki az utcára, de azt nem gondoltam, hogy ezért kigúnyolnak.

Kétszer hullott ki a hajam. A második alkalom kicsit sem volt könnyebb az elsőnél. Ahogy az sem, hogy újra így kellett tükörbe néznem…

Tükörbe nézek és mintha nem is magamat látnám. Nincs hajam, a bőröm és a szám sápadt és csak pár szál szemöldökkel és szempillával rendelkezek. Van néhány kanül utáni hegem, a csontvelővételek nyomai. Úgy nézek ki, mint egy tipikus leukémiás rákbeteg. Sírtam, mert nem találtam magam szépnek, nem találtam önmagam. Persze voltak olyan napok is amikor rosszul voltam. Akkor nem érdekelt hogy nézek ki, semmi más nem érdekelt csak, hogymúljon már el és legyen vége a napnak is. Talán az is zavar/zavart, hogy egy pasi sem néz rám”úgy”. Néznek rám, mint egy erős nőre, egy leukémiás nőre, de úgy, mint szép nőre, na úgy nem. Talán inkább félnek tőlem. Mert leukémiás vagyok.

A gyógyulás alapja az, hogy elfogadd magad úgy ahogy vagy. Rengeteget kellett ezen dolgoznom. Voltak olyan napok, amikor sminkeltem, csinosan felöltöztem, hogy jó nőnek érezhessem magam. Odaálltam a tükör elé és dicsértem magam. A kórterembe és a tükör mellé képeket raktam ki magamról és olyan tulajdonságokat, amik miatt szerethető vagyok. Amik miatt szeretnem kell magam. Akárhogy is néz ki az ember, mindenkiben van valami szép, valami csodálatos.

Tudom, hogy ez csak átmeneti állapot. Hogy amint helyreáll minden és erőre kapok újra olyan leszek, mint régen. Persze csak kívülről. Belülről rengeteget változtam. Sokat köszönhetek a betegségemnek. Sok munkám van még saját magammal.

Tükörbe nézek, de már nem sírok. Látom magam és látom azt is mennyire nagyon szép vagyok, hogy mennyi szépség, akarat, türelem, küzdés, fájdalom, boldogság, kitartás van ez az arc mögött. És a hegek? Nem zavarnak mert az életem részei. Emlékeztetnek arra, hogy különleges vagyok.

Büszke vagyok magamra!

Három hónap

A lelkem kicsit összerogyott. Túl régóta vagyok már itt. Hiányzik az a családom, a szobám, az ágyam, a város, ahol élek. Ennél a betegségnél az első, amit meg kell tanulni az a türelem. Hosszú folyamatok tömkelege. Viszont néha eljönnek azok a napok is, amikor nem tudsz már türelmes lenni, amikor nem bírod már a négy fal közé bezárva és kiborul a bili. Muszáj. Néha muszáj kisírnod magad.

3 hónap. Pont ma 3 hónapja, hogy kórházban vagyok. 3 hónap alatt mindössze kétszer, pár órára mehettem ki a kórház kerítésén kívülre, de haza nem. 34 napja a nullás vérképzésem miatt nem mehetnék ki a levegőre, de én kétszer 10 percre megszegtem. 12 hét és 21 darab kemó.

Már ismerem a  leukémiát. Ismerem az ezzel járó hideg szobát, amit próbálok otthonosabbá tenni. Ismerem az órákig csöpögő lassú mérget, ami hozzásegít a gyógyulásomhoz. A gyógyulást és az élni akarást. A hitet, hogy nekem van még dolgom. Az erőt, amelyet sokan nem értenek honnan van.

Szerintem a gyógyulás ott kezdődik, hogy felismerd, a megoldás erősen rajtad múlik. Természetesen szükség van az orvosokra is, de ők a saját módszereivel gyógyítanak, a többit nekünk kell hozzátennünk. Mindenkiben ott vannak a rossz sejtek, amelyekből bármikor kialakulhat egy csinos kis betegség. És ha már aktivizálódtak, rá kell jönni az okokra. Tudtam, hogy ha rájövök akkor talán visszafordíthatom ezt a folyamatot.

Segítséget kértem. Egy (remélem mára már azt mondhatom) barátnőm ajánlott egy alternatív gyógymódot, a pránanadit. A szemléletemhez, a gondolkodásomhoz ez is állt a legközelebb. Azt kell, hogy mondjam, minden kezelés után egyre jobban érzem, hogy változok. Jó úton haladok.

Hiszek és megtapasztaltam a vonzás törvényét. Hiszem, hogy ha azon jár az eszem, amit el akarok érni, akkor azt el is fogom érni. Ha hiszem, hogy jó dolgok fognak velem történni, akkor az úgy is lesz. Sőt, már nem csak hiszem, tudom is. Tudom, hogy az életünket a gondolataink formálják, ezért vigyáznunk kell hogyan gondolkozunk. A vonzás törvénye a szereteten alapul. Az első és legfontosabb dolog, hogy szeretnünk kell saját magunkat. El kell fogadnunk magunkat úgy, ahogy vagyunk. Leukémiásan, lefogyva, kopaszon, sebhelyesen, foltos bőrrel, kanülösen, sápadtan, legyengülve, segítségre szorulva...

Minden helyzetben pozitívan kell gondolkozni! Ha kell változtatni a szemléletünkön.  „Örülj, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik.” Minden esetben a Te hozzáállásod a döntő. Az Én hozzáállásom.

Megtanultam igazából hálát adni és érezni! A családomért, a barátaimért, mindenért. El sem tudom mondani mit meg nem adnék egy kád forró vízért, egy hosszas kinti sétáért, azért, hogy megszagolhassam a virágok illatát, azért, hogy friss zöldséget és gyümölcsöt ehessek. Viszont hálás vagyok, hogy van zuhanyzó, hogy hosszasan sétálhatok a benti folyosón, hogy valaki mindig kedveskedik neked és hoz friss virágot a kinti vázámba, azért, hogy főzve és párolva a zöldségeket és gyümölcsöket is megehetem.

Fontos a képzelőerő. Mennyire tudom vizualizálni, akarni, vágyni a gyógyulást. Minden egyes kemós kezelésem után esténként elképzelem, hogy jó sejtek áramlanak vissza a szervezetemben és legyőzik a maradék rosszakat. Ha arra van szükség beszélj hozzájuk, énekelj nekik. Én például „Jó sejt induló”-t írtam nekik:

Mi vagyunk a jó sejtek,

Megvédjük a szervezeted!

Kiírtjuk a rosszakat,

Elfoglaljuk új otthonunkat!

Beindul a vérképzés,

Minden jó lesz, nincs kétség!

Kapjad össze most magad,

Kinő újra a hajad!

Ez a harc örvendetes,

Minden jó és tökéletes!

Hogy még jobban tudjam tudatosítani magamban azokat a dolgokat, amiket el szeretnék érni, csináltam egy „kincses térképet”. Egy kollázst azokból a képekből, amiket el szeretnék és el is fogok érni az életemben. Diplomát szerezni, megünnepelni a nyolcvanadik születésnapomat, családot alapítani egy aranyos kis családi házban, örökbe fogadni egy saját kiskutyát és még sorolhatnám. Minden nap többször megállok előtte és elképzelem, hogy mindezt már elértem.

Viszont jelenleg más dolgom van. Meg kell alapoznom az álmaimat. Meg kell gyógyulnom.

Mikor lesznek eredmények? Nem tudom.

Mikor ölelhetem meg a szeretteimet? Nem tudom.

Mikor megyek haza? Nem tudom.

De azt tudom, hogy ha néhanap el is keseredek, mindig felállok! És csessze meg, ha nincs lábam, akkor állok kézen! 

Doppingszer

Amikor megtudtam, hogy újra beteg vagyok az első ember, akit fel akartam hívni az exem volt. A srác, akivel együtt voltam 5 évig. Nem azért volt Ő az első gondolatom mert még szeretem vagy nem engedtem el. Egyszerűen csak Ő volt az, aki végigcsinálta velem az első kört. Aki akkor a legnagyobb löketet adta. Aki doppingolt.

Talán egy kicsit megijedtem mert tudtam, hogy most akármi is fog történni, úgy nem lesz mellettem senki, ahogy Ő volt. Akkor nekem nem volt párkapcsolatom csak beszélgettem, ismerkedtem. Talán volt egy, amolyan friss, éppen alakuló kapcsolatom...de ez a helyzet megállít mindent. Megállítja azt, hogy kialakuljon valami, megállítja magát a szerelmet is. Természetesen egy sokéves kapcsolatban, házasságban nem így alakult volna, de ezt maximum egy kezdődő románcként lehetett volna elkönyvelni, amiből akármi is lehetett volna.

Láttam csodálatos szerelmeket. Olyanokat, amire minden ember vágyik. Amikor az egyik fél kitart a párja mellett ebben a hülye betegségben, ha kell őrzi az álmát, eteti, itatja, mosdatja. Az utolsó percig ott van és fogja a kezét. Csak sajnos ezek a szerelmek nem végződnek úgy, mint a mesékben. Belegondoltam ebbe az egész leukémia sztoriba. Akárhogy is szépítem, ez rák. Mit kezd vele az ember? Nem mindenki reagál pozitívan, nem mindenki csinálja így végig a párjával. Sokszor még én sem tudok mit kezdeni magammal...nem rántok magammal valakit valahova, amikor semmi sem biztos.

Persze azt hozzá kell tennem, hogy a legtöbb esetben nem is kell azon gondolkoznod, kit szeretnél magad mellett tartani. A pasik nagy része, amikor ismerkedési stádiumban vagytok és közlöd vele, hogy rákos vagy egyből menekülőre fogja az utat. Nem is csak a nagy része, hanem körülbelül 10-ből 9. A randit nem fejezi be, a beszélgetést nem zárja le azonnal, de másnap már nem keres. Ezzel nincs is semmi probléma. Ilyenkor csak egy dologra tudtam gondolni, mégpedig arra, hogy ha valakinek nem vagyok elég értékes úgy, ahogy vagyok, akkor máshogy se legyek! Nyilván meg lehet érteni őket is. Legalábbis én megértem őket. Sőt, ha valamelyik azt mondta volna, hogy őt nem zavarja minden bizonnyal kinevetem mert nem tudja mivel is áll szemben. Senkit sem rántottam volna magammal, senkit nem tehetek ki ennek az egésznek.

Viszont azt tudom, hogy ezt is le fogom győzni, nem halhatok meg. Annyi, de annyi dolgom van még. Eljutni Kubába, megcsinálni a jogosítványt, elvégezni az iskolát és még sorolhatnám. Óriási erőt ad a folytatáshoz az, hogy egyszer még nagyon szerelmes akarok lenni. Azt az igazi, mindent elsöprő, felemelő szerelmet akarom érezni. Megtalálni azt az embert, aki kész csatába menni velem.

Így a második kör kellős közepébe azt hiszem kijelenthetem, hogy igenis, sokkal könnyebb ha van egy doppingszered. Egy szerelmed, aki melletted van. Ellenben ha nincs két lehetőséged van. Vagy kétségbe esel, mert "mindenki mellett volt valaki, de mellettem most nem lesz, mit fogok kezdeni" vagy elgondolkozol azon, hogy ki (kik) az, aki helyettesítheti. Számomra a családom és a barátaim, valamint azok az emberek lettek azok, akik drukkolnak nekem,

Ők az én doppingszereim.

"Anyák" napja

Ahhoz már hozzászoktam, hogy egy kórházban a nővérek nem hagynak aludni, de minden más ébresztőt nem szeretek. Kivéve a mait. Ma reggel arra ébredtem, hogy az új szobaszomszédom skypeol a kisfiával, épp a János bácsi a csatában-t énekelte neki. Egy anyák napi reggel nem is indulhatna szebben.

Az utóbbi időben felismertem, hogy a szüleim nélkül nem létezem, viszont ez az ünnep nekem életemben először kicsit más értelmet kapott. Ugyanúgy szól az édesanyámról, mint ezekről az emberekről:

 Anyukám

Neki köszönhetem a legtöbbet. Anyukám volt az egyik, aki amikor rosszul voltam nem mozdult mellőlem a kórházban. Ő az, aki már akkor tudja milyen kedvem van, amikor reggel beleszólok a telefonba. Akit bármfelhívhatok és bármekkora terhet pakolhatok rá, bármilyen gondolatomat megoszthatom vele. Apukámmal együtt tűzbe mennének értem, elviselnek ha épp rossz a kedvem, kitartanak mellettem, szeretnek 24 éve.

 Sokan úgy gondolják, hogy a szülők mindent kötelességből teszik. Szerintem ez nem csak ennyiben nyilvánul meg. Egy nő számára egy gyermek világrahozatala nem csak annyiból áll, hogy kihordja és megszüli, esetleg örökbe fogadja. A szülők felelősséget vállalnak, kitartanak a gyermek mellett jóban-rosszban, egészségben-betegségben, mert úgy döntöttek. Persze dönthetnének másként is, amikre a mai világban bőven van példa. Egy betegség súlya alatt rengeteg család szétesik. Apukák, sőt anyukák elzüllenek, hagyják cserben a másikat akkor, amikor leginkább összetartásra lenne szükség.

Az én szüleim fantasztikusak. Túlszárnyalnak mindent. Szerintem valami különleges képességgel ellátott emberek, mert ezt a terhet, amit a sors mért rájuk általam, különleges képesség nélkül nem tudom hogy an bírnáék el.

  Kishúgom

Szandrával mindig jó testvérek voltunk. Néha egy-egy veszekedés belefért, de mindig számíthattunk egymásra. Nemcsak testvérek, legjobb barátnők vagyunk. A betegségem során soha nem vettem észre rajta félelmet, aggódást, féltést, de még egy könnycseppet sem. Nem tudtam, hogy belül hogy éli meg ezt az egészet.

Amikor nemrég elég rosszul voltam, ő inkább nem ment iskolába, hogy anyával felváltva mellettem lehessen és segítsen. Pedig ő nem az az iskolából lógós fajta… Abban a pár napban rájöttem, hogy a húgom a „második anyukám”. Én vagyok az idősebb, de jelenleg mégis Ő vigyáz rám.

Az egyik legsúlyosabb terhet Ők próbálták levenni a vállamról.

 Donorom

Neki köszönhetem a második születésnapomat. Egyszer már megmentette az életem, és kész ezt újra megtenni. Ez a lány nálam két évvel fiatalabb, semmit sem tud rólam azon kívül,hogy lényegében rajta múlik az életem. Mióta újra felkeresték Ő vállalta, hogy újra segít, és szó szerint vigyázban áll és várja a hívást, hogy a szervezetem mikor áll készen az új sejtekre.

  „Anyamama”

Mamival főként csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. Minden nap felhív, hogy hallja a hangom és elmesélje a nyugdíjas élet kisebb-nagyobb problémáit. Szeretem hallgatni mert ilyenkor kicsit kikapcsolok. Visszamegyek az időben. Sétálok a kertben, kergetem a tyúkokat az udvarban, játszok a cicákkal. Mint amikor kisgyerek voltam .

Szilvi

Szilvi a nagybátyám, Isti felesége. A viszonyunk nem mindig volt felhőtlen, régebben volt, amivel megbántottam. Az okát nem tudom, de annak idején nem gondoltam volna, hogy Ő is ennyire fog aggódni értem. Mostanra már Ő az első, akit akkor hívok ha elbizonytalanodok, ha rossz a kedvem vagy szükségem van két virtuális pofonra. Tudom, hogy mindenben számíthatok rá és Istire. Csak egy telefonomba kerül és egyikük már indítja is az autót, hogy kórházba vigyen, kórházba jöjjön értem vagy meglátogasson. Rengeteget köszönhetek nekik.

 Nővérek

Erre a szakmára születni kell. Főleg egy ilyen osztályon. Mindenki, aki idekerül, mint beteg, élete legnehezebb csatáját vívja. Ők azok, akik naponta többször bejönnek, hogy megkérdezzék hogy vagy, ha kell vígasztalnak, felvidítanak, ha fáj fogják a kezed és simogatják a kopasz fejed, apró meglepetésekkel dobják fel a napodat. Úgy érzem jobb nővérek nem is vehetnének körül.

Nélkülük képtelen lennék ezen keresztül menni.