- - Hogy vagy?
- - Köszönöm szépen, jól vagyok.
- - Biztos?
- - Biztos!
- - Vannak már eredmények?
- - Nincsenek.
- - Mikor lesznek?
- - Nem tudom.
- - Mikor mehetsz haza?
- - Nem tudom.
Átlagos kérdések, amikkel egy leukémiás nap, mint
nap találkozik. Én is. A probléma akkor kezdődik, amikor beleunok ezekbe a
kérdésekbe. Hogy miért? Mert én magam sem tudom rájuk a választ. És ez az, ami
a leginkább dühít. Az egyik legfontosabb, hogy ennél a betegségnél pontosan semmit
sem lehet előre tudni. Türelmesnek kell lenni.
Vannak napok, amikor egyszerűen semmi sem tetszik.
Az se ha keresnek, az se ha nem. Az se
ha kérdeznek, az se ha nem. Az se ha itt van, az se ha nincs. Semmi. Ilyenkor
kezdem azt érezni, hogy elfáradtam és ha tehetném átaludnám a napokat. Sokkal
könnyebb lenne és hamarabb eltelne az ittlétem.
Ilyen nap ez a mai is. Aztán elmegyek, tükörbe nézek
és arra gondolok, honnan indultam és most hol tartok…

Kétszer hullott ki a hajam. A második alkalom kicsit
sem volt könnyebb az elsőnél. Ahogy az sem, hogy újra így kellett tükörbe
néznem…
A gyógyulás alapja az, hogy elfogadd magad úgy ahogy
vagy. Rengeteget kellett ezen dolgoznom. Voltak olyan napok, amikor sminkeltem,
csinosan felöltöztem, hogy jó nőnek érezhessem magam. Odaálltam a tükör elé és
dicsértem magam. A kórterembe és a tükör mellé képeket raktam ki magamról és
olyan tulajdonságokat, amik miatt szerethető vagyok. Amik miatt szeretnem kell
magam. Akárhogy is néz ki az ember, mindenkiben van valami szép, valami
csodálatos.
Tudom, hogy ez csak átmeneti állapot. Hogy amint
helyreáll minden és erőre kapok újra olyan leszek, mint régen. Persze csak
kívülről. Belülről rengeteget változtam. Sokat köszönhetek a betegségemnek. Sok
munkám van még saját magammal.
Tükörbe nézek, de már nem sírok. Látom magam és
látom azt is mennyire nagyon szép vagyok, hogy mennyi szépség, akarat, türelem,
küzdés, fájdalom, boldogság, kitartás van ez az arc mögött. És a hegek? Nem
zavarnak mert az életem részei. Emlékeztetnek arra, hogy különleges vagyok.