"Anyák" napja

Ahhoz már hozzászoktam, hogy egy kórházban a nővérek nem hagynak aludni, de minden más ébresztőt nem szeretek. Kivéve a mait. Ma reggel arra ébredtem, hogy az új szobaszomszédom skypeol a kisfiával, épp a János bácsi a csatában-t énekelte neki. Egy anyák napi reggel nem is indulhatna szebben.

Az utóbbi időben felismertem, hogy a szüleim nélkül nem létezem, viszont ez az ünnep nekem életemben először kicsit más értelmet kapott. Ugyanúgy szól az édesanyámról, mint ezekről az emberekről:

 Anyukám

Neki köszönhetem a legtöbbet. Anyukám volt az egyik, aki amikor rosszul voltam nem mozdult mellőlem a kórházban. Ő az, aki már akkor tudja milyen kedvem van, amikor reggel beleszólok a telefonba. Akit bármfelhívhatok és bármekkora terhet pakolhatok rá, bármilyen gondolatomat megoszthatom vele. Apukámmal együtt tűzbe mennének értem, elviselnek ha épp rossz a kedvem, kitartanak mellettem, szeretnek 24 éve.

 Sokan úgy gondolják, hogy a szülők mindent kötelességből teszik. Szerintem ez nem csak ennyiben nyilvánul meg. Egy nő számára egy gyermek világrahozatala nem csak annyiból áll, hogy kihordja és megszüli, esetleg örökbe fogadja. A szülők felelősséget vállalnak, kitartanak a gyermek mellett jóban-rosszban, egészségben-betegségben, mert úgy döntöttek. Persze dönthetnének másként is, amikre a mai világban bőven van példa. Egy betegség súlya alatt rengeteg család szétesik. Apukák, sőt anyukák elzüllenek, hagyják cserben a másikat akkor, amikor leginkább összetartásra lenne szükség.

Az én szüleim fantasztikusak. Túlszárnyalnak mindent. Szerintem valami különleges képességgel ellátott emberek, mert ezt a terhet, amit a sors mért rájuk általam, különleges képesség nélkül nem tudom hogy an bírnáék el.

  Kishúgom

Szandrával mindig jó testvérek voltunk. Néha egy-egy veszekedés belefért, de mindig számíthattunk egymásra. Nemcsak testvérek, legjobb barátnők vagyunk. A betegségem során soha nem vettem észre rajta félelmet, aggódást, féltést, de még egy könnycseppet sem. Nem tudtam, hogy belül hogy éli meg ezt az egészet.

Amikor nemrég elég rosszul voltam, ő inkább nem ment iskolába, hogy anyával felváltva mellettem lehessen és segítsen. Pedig ő nem az az iskolából lógós fajta… Abban a pár napban rájöttem, hogy a húgom a „második anyukám”. Én vagyok az idősebb, de jelenleg mégis Ő vigyáz rám.

Az egyik legsúlyosabb terhet Ők próbálták levenni a vállamról.

 Donorom

Neki köszönhetem a második születésnapomat. Egyszer már megmentette az életem, és kész ezt újra megtenni. Ez a lány nálam két évvel fiatalabb, semmit sem tud rólam azon kívül,hogy lényegében rajta múlik az életem. Mióta újra felkeresték Ő vállalta, hogy újra segít, és szó szerint vigyázban áll és várja a hívást, hogy a szervezetem mikor áll készen az új sejtekre.

  „Anyamama”

Mamival főként csak telefonon tartjuk a kapcsolatot. Minden nap felhív, hogy hallja a hangom és elmesélje a nyugdíjas élet kisebb-nagyobb problémáit. Szeretem hallgatni mert ilyenkor kicsit kikapcsolok. Visszamegyek az időben. Sétálok a kertben, kergetem a tyúkokat az udvarban, játszok a cicákkal. Mint amikor kisgyerek voltam .

Szilvi

Szilvi a nagybátyám, Isti felesége. A viszonyunk nem mindig volt felhőtlen, régebben volt, amivel megbántottam. Az okát nem tudom, de annak idején nem gondoltam volna, hogy Ő is ennyire fog aggódni értem. Mostanra már Ő az első, akit akkor hívok ha elbizonytalanodok, ha rossz a kedvem vagy szükségem van két virtuális pofonra. Tudom, hogy mindenben számíthatok rá és Istire. Csak egy telefonomba kerül és egyikük már indítja is az autót, hogy kórházba vigyen, kórházba jöjjön értem vagy meglátogasson. Rengeteget köszönhetek nekik.

 Nővérek

Erre a szakmára születni kell. Főleg egy ilyen osztályon. Mindenki, aki idekerül, mint beteg, élete legnehezebb csatáját vívja. Ők azok, akik naponta többször bejönnek, hogy megkérdezzék hogy vagy, ha kell vígasztalnak, felvidítanak, ha fáj fogják a kezed és simogatják a kopasz fejed, apró meglepetésekkel dobják fel a napodat. Úgy érzem jobb nővérek nem is vehetnének körül.

Nélkülük képtelen lennék ezen keresztül menni.